Befejezetlen november

Ardamica Zorán | 2019. november 14. - 11:12 | Vélemény

A Bársonyos Forradalomról az iskolában alig-alig tanultak valamit a gyermekeim. Olyanok ők, mint kortársaik, szerencsére azt hiszik, hogy szabadon kimondani a gondolataikat, vígan kommunikálni bárkivel bel- és külföldön, a neten, nyelveket tudni, ide-oda utazni a világban, ésszel pénzt keresni, azt a szakot tanulni, amelyiket akarják stb. a világ legtermészetesebb dolga. És én örülök, hogy nekik mindez már természetes – mert nekünk, az én generációmnak még nem volt az. Így nem is hibáztatom őket, amiért nem kutatják az evidenciák okát, hiszen az evidenciák azért evidenciák, mert nem kell okok után kutatni, a nyilvánvaló, az van és kész. És én – ha önáltatás, ha nem (igen, az, sajnos) – azt szeretném, hogy a szabadság nyilvánvaló, természetes része legyen az életüknek.

Befejezetlen november
1989 - Dunaszerdahely - archív felvétel

Régebben egyikük megkérdezte, nem féltünk-e a forradalom napjaiban, heteiben. Gyorsan, hősiesen rávágtam, hogy nem. Pedig volt pár alkalom, amikor minimum tartottunk a következményektől. Az első napokban, amikor nyitrai diákként a kolesz szomszédságában álló kaszárnya egy-egy dezertőrét kellett elrejteni. Az alatt a pár óra alatt olyan felelősséget éreztem, mint előtte még soha. A szökevények is féltek. Attól, hogy tűzparancsot kapnak a nép ellen. És közben egyikünk sem volt hős.

Másodszor akkor éreztem félelemmel teli dühöt, amikor lejöttem a volt gimnáziumomba fellázítani a diákságot. Rohadt hideg volt, nem engedtek be elsőre, várni kellett, s amíg végül bejutottam egy osztályelnökökből álló kis csoporttal beszélgetni az étkezdében, szigorúan ügyelve a tanítás meg nem zavarására, addig egy rendőrből és egy géppisztolyos munkásőrből álló duó volt a nyomomban a gimi mögötti parkban. Ha azt akkor egy drón felülről filmezte volna a fák között (felgyorsított képet képzelj el), valami tragikomikus börleszket látott volna: A rocker, a fegyveresek és a kutya címmel. Vajon honnan tudták, hogy egy nyitrai főiskolás füleki felbukkanása és volt gimnáziumába való bekopogtatása után pár perccel kell megjelenniük? Inkább nem akarom hivatalosan is megtudni. Biztosan csak szerettek sétálni a ligetben… Kicseleztem őket is és az igazgatót is. Beslisszoltam az épületbe, mielőtt igazoltathattak volna. A diákok között pedig ott volt a húgom, és ezzel eldőlt, hogy a füleki gimisek sem maradnak ki a város forradalmi történéseiből. (Hihetetlen, de otthon nem is igen találkoztunk akkoriban, szinte mindig úton voltam és olyan napszakban álltam meg Losoncon a szüleimnél, amikor a húgom még suliban volt. Így emlékszem.)

De a két fenti esetnek nem lettek olyan következményei, amelyek indokolták volna a félelmeimet. Akkor…

Alábbi kettőnek lettek:

Már akkor történt, midőn az események visszafordíthatatlanul elfajultak országszerte, így a nyitrai egyetemen is. Volt egy szakolcai szlovák diáktársunk, aki munkás szülők szerényen élő, szeretetteljes, négygyermekes családjában nevelkedett a rendszer minden létező szociális előnyét élvezve és teljesen elszigetelten az összes olyan befolyástól, amely felhívta volna a figyelmét mindarra, amit a rezsim a szabadság, emberség, erkölcs, demokrácia és az igazság ellen elkövetett. Gyakorlatilag ő volt a szocializmus mintacsaládjának mintagyermeke. Okos, a rezsimhű, szelektív kultúra és tudomány értelmében művelt, plakátra való fiatalember, a jövő záloga. Ráadásul jó gyerek volt.

A folyamat ama stádiumában, mikor már biztosra vehettük, hogy nem csupán a régi vezetés megy a levesbe, hanem megdőlt a párt alkotmányban garantált vezető szerepe és nem a dubčeki balos vonal kerül nyeregbe, pánikba esett. Mert ha megdől a szocializmus, akkor itt tuti kapitalizmus lesz, és akkor a kizsákmányolás és embernyúzás kerül hatalomra, ami egyenlő a véggel. Hiába nyugtattuk, hogy nem lesz semmi vég, most menekült meg tőle. Sírt, rettegett.

A másik sztori: 1991 őszén, a téli szemeszter első heteiben ülünk a P2 előadóban és halálra unjuk valaki feledhető előadását. Kopognak. Belép egy friss elsős – egy évvel 1989 novembere után –, akit az ország valamelyik konzerv gimijéből szalasztottak, hogy megkérdezze… nem is tudnom már, micsodát, valami banálisat… És úgy köszönt, hogy Práci česť! Aki nem tudná, ez volt a hivatalos komcsi köszönésforma minden szinten, fórumon és élethelyzetben. A munkának üdv – így fordították az elvtársak A munka dalának (gyk.: örökbecsű kommunista induló, általában az Internacionálé után játszotta a rezesbanda, magyar felvétel tudtommal nem létezik, a szlovákot viccből sem linkelem, de giccstörténeti kordokumentumként ott lóg a YT-on) szövegében, postosabban annyit jelent: Becsületet, illetve megbecsülést a munkának. Szép. Mindenki röhögött, és ő nem értette miért, ő csak hozta magával, amit belevertek, amivel felcserélték a hagyományt: jó napot kívánok helyett prácicseszty.

Az első eset következménye: Hála a gatyába nem rázott oktatásügyünknek és az emberek hamisságokkal táplált hiszékenységének ma is tele van a társadalmunk mosott agyú, tömegeket kitevő egyénekkel (nem rájuk kell haragudni), akik 30 évvel az események után abban a szó szerinti hitben élnek, hogy számunkra a szabad nyugati kultúra és társadalom a kárhozat, a gyilkos keleti vagy bármely, rendet ígérő diktatúra valamely formája pedig a megváltás.

A második eset következménye: ha engedjük, hogy valaki ne vegyen tudomást egy forradalomról (és gimnáziumi tanárként tovább mételyezze az ifjúságot, akár 30 évig), akkor ott a forradalom meg sem történt.

És e két következményből egyenesen vezet az út korunk agymosásához, a posztfaktualitáshoz, a történelem tagadásához és az extrémizmus oly mértékű elfogadásához/fel nem tartóztatásához, hogy az kormánytényező lehessen. Nézzetek körül.

A novemberi forradalom nem azért nem fejeződött be, mert nem lett Szlovákiában két éven belül kánaáni jólét, amelyre többen vágytak, mint a szabadságra, hanem azért, mert nem tanultuk és tanítottuk meg mindenkivel a szabadságot elhinni, felfogni és gondozni. Lekapkodjuk a termését, de nem kapáljuk, nem metszegetjük, nem alakítjuk, nem gyomláljuk, nem trágyázzuk – hát olyan is.

Én igazán nem akkor novemberben féltem, hanem most. De most nagyon. Mert most már vannak gyerekeim, akik belekóstolhattak a szabad életbe. És csak most kezdik felfogni, hogy nem evidenciáról van szó.