A mi exodusunk

Vörös Péter | 2015. október 19. - 20:03

Nézzük a televíziót, látjuk a menekültválság képeit. Hozzánk – szerencsére - még nem ért el, csak a képernyőn keresztül. Súlyos gond ez, és örülhetünk, hogy bennünket csak áttételesen érint. E képek hatása alatt szinte alig jut eszünkbe, hogy a mi közösségünknek is megvan a maga exodusa. Nem tudom, vannak-e erről hivatalos statisztikák, de a környezetemben alig van olyan család, akinek legalább egy-két tagja ne külföldön próbálna szerencsét. Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy a Közel-Keletről és Afrikából Európába vándorló százezrek közül szinte senki sem akad, aki Szlovákiában képzeli el a jövőjét. Ami - tegyük hozzá – ebből a szempontból előny, hiszen országunknak így nem kell nap mint nap szembesülnie a hozzánk áramló embertömegekkel, nem kell gondoskodni ellátásukról, elhelyezésükről, beilleszkedésükről. Igen ám, de ahogy a gazdasági migránsoknak nem vonzó Szlovákia, sajnos nem eléggé vonzó a mi gyermekeinknek, fiataljainknak sem. Ők jobb életfeltételeket keresnek és találnak is, mégpedig tőlünk nyugatabbra. Nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy Szlovákia az eurozóna legszegényebb állama, és ezen a helyzeten a Fico-kabinet nyolc éve alatt semmit sem tudtak mozdítani. Különösen rossz a helyzet Dél-Szlovákiában, a szülőföldünkön – nem véletlen, hogy az itt élő emberek a munkanélküliséget és a nehéz életkörülményeket tartják az ország legnagyobb problémájának. Cinikus és farizeusi Ficóék próbálkozása, hogy hirtelen, pár hónappal a parlamenti választások előtt jut eszükbe a leszakadó régiók, a magas munkanélküliség „kezelése”. Gondolhatjuk, hogy ez a gyengécske próbálkozás látható eredményeket aligha hoz majd – legfeljebb olcsó szavazatszerzésnek jó. Nem tudjuk tehát, hányan vándoroltak el tájainkról a fiatalok közül, de azt tudjuk, hogy nagyon sokan vannak. És ez meglátszik a népszámlálási statisztikákon is: az asszimiláció mellett a közösségünket leginkább sújtó probléma az elvándorlás. Mi, itt maradottak még akár büszkék is lehetünk a gyermekeinkre, akik nyelvtudásukkal, tehetségükkel, rátermettségükkel megállják a helyüket idegenben is. De annak már egyáltalán nem örülhetünk, hogy távol vannak a hazájuktól, a szüleiktől, a barátaiktól, hogy ne adj isten külföldön házasodnak, vállalnak családot, ott születnek meg a gyermekeik, és hogy egyre kisebb az esélye annak, hogy valaha is hazatérnek. Pedig nagy szükségünk lenne rájuk. Ki fogja megművelni a parlagon heverő földjeinket? Ki fogja megtölteni friss levegővel, élettel városainkat, falvainkat? Ki fogja továbbvinni közösségünket? És ki fog gondoskodni arról, hogy iskoláinkba elég gyerek járjon? Valóban igaz: az elvándorlás - az Európán belüli elvándorlás - problémáját is mindenekelőtt ott kell kezelni, ahol keletkezik. Azaz a mi esetünkben itthon, nálunk. Olyan életfeltételeket kell kialakítanunk, hogy a fiaink, lányaink tudjanak ötről a hatra jutni, és érdemes legyen itthon maradniuk. Ehhez mindenekelőtt kiváló iskolákra, felkészült tanárokra, színvonalas oktatásra lenne szükségünk. Jó lenne, ha végre nem arról kellene beszélnünk, hogy hogyan csökkentik az anyanyelvi órák számát a magyar iskolákban, nem azon kellene lamentálnunk, hogy hány iskolánk szűnik meg, hogy miként lehetne kicsikarni, hogy a szlovák nyelvet végre idegen nyelvként oktassák a magyar iskolákban. Színvonalas szlovákiai magyar oktatás kell, ami használható, gyakorlati tudást nyújt. Aztán természetesen munkahelyek is kellenek, emberhez méltó bérek is kellenek, és legfőképpen lehetőségek kellenek a vállalkozó szellemű, bátor emberek számára. Ennek pedig egyetlen módja van: hogy végre olyan kormánya legyen az országnak, akinek nemcsak a szavak szintjén fontosak az itt élő emberek. Akinek van világos víziója, és aki nemcsak ígér, de be is tartja a szavát. Van választás, csak éljünk a lehetőséggel!