Felnézel, és sehol egy fecske

Soóky László | 2015. augusztus 31. - 08:36
Mottó:„ Nincs hálásabb publikum a majomszínházban sem, mint amilyenek az emberek egy népgyűlésen, hol megmagyarázzák nekik, miért voltak eddig szegények, s megcsillogtatják előttük azt a távoli célt, melynek elérése érdekében újabb nyomorúságot és szenvedést, kell majd lelkesen elviselniük.” ( Márai Sándor: A szegények iskolája)

Kihunyt az utolsó parázs az utolsó gulyás-halászlé-lecsó-paszulyfőző verseny bográcsai alatt,  a világ legnagyobb populista fröccse is megkeverődött, megivódott, politikusaink fellélegezhetnek: „ez férfimunka volt!“  

Két, még lendületben lévő pártunk két-két, még számba vehető politikusának mosolyogva végigkóstolni az összes szlovákiai magyar (és nem magyar) falunapot, figyelmet érdemlő, ön-

feláldozó, hősies teljesítmény: kalapot le!

Uramisten! – lelkendezésemben majd megfeledkeztem arról, hogy nem két, hanem három párt vívta meg e nagy csatát a választók kegyeiért, ők is leharapták az egyre magyarabb csilipaprika hegyét, s osztoztak a kultúrműsorok tapsviharában.

Mi több: a hírügynökségek arról is értesítettek bennünket, hogy olyan önzetlen politikus is akadt, aki nem kérte a helyi kultúrfelügyelet fáradozását, maga vitte a saját kultúrműsorát Szerdahelytől – Nagykaposig. Ingyen, kegyelem által. S meg is tapsolta önmagát.

De: ez a végtelenül rokonszenves, hősiesnek is mondható, „ a néppel tűzön, vízen át!“ Mátyás királyi cselekvéssor vajon ellensúlyozza-e azt a huszonöt éve tartó pártpolitikai (kusi) vakációzást, amelynek eredménye a tapintható, egyre monumentálisabb pangás?

Felvetődhet a kérdés, hogy mennyivel erkölcsösebb ez a képmutatás, mint Néró császár kétezer év előtti „panem et ciricenses”-e?  

Az, hogy a kimagasló szlovákiai magyar politikusok egy asztalhoz ülnek a rendezvényeken részt vevő emberekkel, akár gesztus értékű is lehetne akkor, ha az, amit ott az asztal mellett, vagy tágabb körben elmondanak, másnap is úgy lenne.

Olyan viszont még nem volt, hogy másnap is úgy lett volna. Mintha egyre kevésbé emlékeznének Gróf Széchenyi István intelmeire. Az államalapító Istvánéra még igen, talán mert most épp nincs államunk. Illetve van, részint államalkotók, sőt államalapítók is vagyunk, de igaziból mégsem.

Ez akkor lett elsnóblizva, amikor még jobb híján kormányba vitték pártpolitikusainkat az államalkotók.

A falunapok és gulyáspartik után a nép mindenütt rendet rakott, összeszedte, és dombra vitte a szemetet, oda, ahol a helye van.  

Mindkét pályán lévő pártunknak egy, talán másfél individuuma van, ami egyesek szerint túl sok, a politológusok szerint viszont kevés ahhoz, hogy egy pártot komolyan vegyenek a választók. Mert ebben a mai formában most épp magukat nem veszik komolyan; az egyik nem magyar, a másik meg azt hiszi, hogy az is elég, ha magyar.

Veszélyes, és felelőtlen játék. S mert a beléjük helyezett bizalom megkopott (stílusosan), Montesquieut, vagy Mme. Pompadourt(?) idézve bármikor így szólhatnak „ utánam(unk) a vízözön“